Igazándiból le szerettem volna írni Rolandka születésének történetét, percről-percre, ahogy annak idején Olivérét is leírtam, csak akkor még papírra tollal :). Benne is van a babakönyvében neki.
Most Roland is megérkezett és olyan szép születése volt, hogy annak egyetlen percét sem szeretném elfelejteni, így, amíg frissek az élmények, lejegyzem.
FIGYELEM! A LEÍRÁS MÁSOK NYUGALMÁT MEGZAVARÓ TÉNYÁLLÁSOKAT IS TARTALMAZHAT!
Kérem, hogy aki nem bírja a vér, fájdalom, stb. szavakat, ne olvassa el! :) Köszönöm.
Tehát...
Hihetetlenül vártam már a szülést, minden perc egy nyűg volt. Míg tartott a felújítás, addig azért, mert mindig kellett volna mit csinálni, de a nagy pocakomtól, vizes lábamtól és egyéb testrészeimtől képtelen voltam emelni, cipelni, lehajolni, guggolni, térdelni, felállni...stb. Anyukám jött takarítani, és létrázott, hajladozott meg egyebek, mosta az ajtókat, ablakokat, szekrényeket, stb. Én meg szégyenérzettel telítve ( ezt nekem kellene csinálnom) pihegtem a leghűsebb helyen, ami a lakásban, vagy a kertben elérhető volt.
Szerdán, azaz 11-én kellett mennem az orvoshoz NST/CTG-re, és akkor a gép már észlelt néhány fájást. Juppié, örültem! Onnan fogva csak még türelmetlenebbül vártam a "végét"...Megérkezett a csütörtök....vele egy hidegfront.....SEMMI nem történt....este úgy feküdtem le, hogy Olivér is egy nappal a kiírás előtt érkezett, és éreztem, hogy Roland is így tesz majd.
Reggel 4.48-kor egy finom kis fájás ébresztett. Először hinni sem akartam az érzéseimnek, a levegőmet is visszatartva vártam: tényleg FÁJ? IGEN! Ez rendes kis fájás! Igen gyengécske, de már az! Papír, toll, óra elő, mértem az időt. Vártam, hogy ugyanúgy lesz majd, ahogy Olivérnél (azóta már túlléptem ezen a naivitáson, mert nagyjából semmi nem volt ÚGY, de azért hasonlóak a dolgok Rolival is): hogy két óra leforgása alatt úgy felerősödnek majd a fájások, hogy a csillagokat látom. De nem...néha fájdogált egyet- egyet, úgy 10 percenként, de abszolút kibírható mértékben, mint egy menstruációs fájdalom, vagy még annyi sem.
Bőrönd mégegyszer átnézve: minden megvan? Igen. Fiúk békésen szuszognak a francia ágyon, többszöri ellenőrzés (mikor kel már fel a férj, hogy tájékoztassam: ma még gyerekünk születik...). Fotó készítése a tükör segedelmével az utolsó napos pocakról: ez is megvan. Fájáskák jönnek mennek. Nem rendszeresednek, nem erősödnek, nem gyorsulnak be....most mi lesz?
Férj végre felébredt: néz rám, Na mi a helyzet? szemekkel... mondom neki: ma még meglesz ez a baba, már ne menj be dolgozni. Egyszer csak betoppan anyukám: értetlenül nézünk rá, mert nem volt megbeszélve, hogy ma is jön, sőt sms-t is írtam neki, hogy mi újság: Oli zsúrozni megy délelőtt, utána ott is alszik a másik nagymamánál...Anyu nem olvasott üzenetet :))))) jött.
10-kor azért már felhívtam az orvost, nehogy hirtelen induljon be a dolog, ő meg nem tud róla...mondtam, hogy olyan gyengék a fájások, és rendszertelenek, nem tudom, mi lesz ebből, de inkább szólok. Azt mondta, ha délig nem erősödnek fel, akkor menjek be a rendelőjébe, megvizsgál, hogy mégis mi újság...
10-től délig halál lassan telt az idő. Néha fél óra is eltelt két fájás közt. Azon kezdtem idegeskedni, hogy mégsem fogok ma megszülni.... délre bementünk a rendelőbe, Anyu is velünk tartott. A rendelőtől kb. 10 méterre a kocsiban jött egy jó erős fájás, na ott kezdtem már csillagokat látni.
Az asszisztens nő mindjárt NST-re kötött. 20 perc alatt egy szikráthányós fájás jött, aztán semmi. Végre bekerültem az orvoshoz. Kicsit eltorzult arccal kérdezte, miközben megvizsgált: Ugye, kocsival vannak? Igenünkre azt mondta, hogy jó lesz, ha bepattanunk és spurizunk a kórházba, mert több, mint 4 ujjnyira ki vagyok tágulva, jó lenne, ha nem a kocsiban szülném meg, ő lemondja a többi betegeit és jön utánam.
A kórházba vezető úton fájás semmi. Kocsiból kiszállva megálltam egy kis szusszanásra, de utána se semmi. Eligazítottak, merre kell menjek, hogy hol, mi fog zajlani, fájások meg sehol. Előkészítést is megúsztam megint, mázlista vagyok. Két szülés után sem tudom, mi az a beöntés :)))). (A többit én otthon elintéztem). Adatfelvétel, aláírások, átöltözés, miegyéb. Addig apa is beöltözött a folyosón automatából kapható steril ruciba. Ekkor engem már bekísért a szülésznő a szülőszobába és előkészített mindent a burokrepesztéshez. Ettől kicsit féltem, mert Olinál ő maga repesztette a burkot, nem tudtam, hogy a művi fog e fájni, vagy sem, de nem fájt egyáltalán.
Na, ezután megkezdődött azért a fájásparádé, igaz, először csak szolídan: egy db 10 perces, majd 2 db 5 perces után jött vagy 3-4-5 2 perces, (ezt ugyan az NSTre kötözve, de állva csináltam végig Géza kezébe kapaszkodva, amikor jött a fájás-sokkal jobb volt, mint fekve, anno Olivérrel) és már éreztem is, hogy Rolandka leereszkedett...
Doki be, gyereket lehívta a bejárathoz (de szépen fogalmazok, mi? :))), s utána 3 fájás alatt kinn volt a kis Roland. Volt egy leheletnyi hatásszünet a második fájásnál, amikor is a feje már kinn volt, de én nem éreztem! Csak a folyamatos és iszonyatos feszítést éreztem, és senki nem szólt, hogy kinn a feje...így aztán szegénykém, amíg a többi részét is ki nem nyomtam, szépen bevérzett a kis feje, így aztán padlizsán lett a beceneve, ott rögtön a szülőágyon :)))
A harmadik fájásra kicsusszant. Szó szerint: nagy nevetés közepette fogta el a szülésznő: hová sietsz? vagy valami hasonló kérdéssel körítve, majd azon nevettek, hogy egy az egyben lepisilte a tisztelt nagyvilágot, ahogy megérkezett. :) Azonnal felsírt. Ez történt 14.41-kor. (a fotó kicsit később készült: apa is transzban volt, na :))
A mellkasomra tették, láttam, hogy lila, de nekem akkor is a legeslegszebb volt abban a pillanatban. Mindene megvolt és első ránézésre mégsem hasonlított egy az egyben Olivérre, mint ahogyan azt vártam.
Szép volt, ducika, és olyan...Rolandos :)))
Elvitték, engem pedig "befejeztek". Apa ment fotózni a mosdatást, öltöztetést.
Doktorbácsi levette a köldökzsinór vért és szövetet. Megszületett a lepény, egyben, egészségben. Engem kipucoltak, megstoppoltak kicsikét. Nem kellett gátat vágni, megúsztam néhány felületi sérüléssel. Azért varratokat kaptam rendesen, de azonnal tudtam rajta ülni, egyáltalán nem fájt. A kipucolás annál inkább. Egyfolytában nyöszörögtem közben. Géza már visszahozta a kis kocsijában Rolandkát, de rá sem tudtam nézni, annyira koncentráltam, hogy ne óbégassak, míg elkészül a doki. Néha még a tűt is éreztem...akkor kaptam még lidokaint...Végre béke lett és nyugalom.
Rolandnak is le volt nőve a nyelve, ezt a neonatológus azonnal megállapította. Kértük, hogy mihamarabb vágják fel neki, így mégegyszer elvitték és felvágták. Utána 10 perccel már nagyon ügyesen szopizott a szülőszobán. Apa csak fotózott, és gyönyörködött a kis csimotában...annyira jó érzés volt végre túl lenni a szülésen és csak szimplán örvendezni a kis jövevénynek!
Hát így született meg ez a kis drága. :)
Folyt. köv. a sztorizással, amint időm lesz.
